"Azt kívánom, hogy olykor-olykor megengedhesd magadnak éppen azt, amire vágysz, ne csak azt,ami megteszi."

"Hegycsúcsokon aludtam akkor és gyönyörű volt testem, melyet kikezdték már az évek.
A hellén éjszakában még a kentaur is megállt a rohanásban, hogy meglesse álmomat.
Szerettem aludni, az álmomért, s hogy láthassak egy másik, egy fényes álmot, mely kijátssza az emlékezetet, és megszabadít attól a tehertől,hogy azok legyünk akik vagyunk e földön..."

"... Egy bizonyos idő elteltével az Ember megtanulja észlelni a különbséget egy kéz támogatása és egy lélek megláncolása között, megtanulva azt, hogy a szeretet nem annyit jelent, mint valakivel lefeküdni, vagy hogy van melletted valaki, és nem azonos a biztonság állapotával, íly módon az ember elkezdi megtanulni, hogy a csókok nem kontaktusok, és az ajándékok nem ígéretek...
Így hát az ember elkezdi elfogadni felemelt fejjel és tágranyitott szemmel bukásait, megtanulva, hogy minden útjait a MOST-ra alapozva kell felépítenie, mivel a holnap talaja túl bizonytalan a tervezéshez... és a jövőnek mindig számtalan változatai vannak, melyek azonban félúton megállnak...
És egy idő után az ember megtanulja azt is, hogy ami túl sok, legyen bár a Nap életet adó melege is, - éget és megszenesít. Ekkor elkezdi beültetni saját kertjét, önnön lelkét díszítve, ahelyett, hogy arra várakozna, hogy virágot hozzon neki valaki, és megtanulja azt, hogy rendelkezik az elviselés, tűrés erejével, mivel értékes ember ő... így hát az ember csak tanul, egyre tanul nap mint nap...
Idővel megtanulod, hogy együtt lenni valakivel azért, mert fényes jövőt ígér számodra, annyit jelent, hogy előbb-utóbb vissza akarsz térni a múltba.

Idővel meg fogod érteni majd azt is, hogy aki képes hibáiddal, gyengeségeiddel együtt szeretni téged anélkül, hogy meg akarna változtatni, meghozhat neked minden boldogságot, amire vágysz.

Idővel rájössz majd arra is, hogy ha csupán azért vagy e személy mellett, hogy társa legyél magányában, elkerülhetetlenül eljutsz addig, hogy nem akarod látni őt többé.

Megérted majd azt, hogy az igazi barát nagyon kevés, és aki nem harcol értük, előbb vagy utóbb hamis barátoktól körülvéve találja magát.

Idővel megtanulod majd azt, hogy egy haragos pillanatban kimondott szavak egy egész élet folyamán tartó sebet üthetnek a másikban.

Idővel megtanulod, hogy elnézést bárki kérhet, de megbocsátani csak az igazi nagy lelkek tudnak.

Idővel meg fogod tanulni azt, hogy ha mélyen megsértettél egy barátot, nagyon valószínű, hogy barátsága soha többé már nem lesz olyan erősségű.

Idővel rájössz majd arra, hogy az, aki megaláz vagy megvet egy emberi lényt, előbb vagy utóbb maga is ugyanazt a megvetést és megalázást fogja elszenvedni, de megsokszorozódva, négyzetre emelve.

Idővel megtanulod majd, hogy a dolgok siettetése vagy erőltetése végül azt hozza, hogy nem úgy történik amint remélted.

Idővel rájössz, hogy a valóságban nem a jövő a legjobb pillanat, hanem pontosan az a pillanat a legjobb, amit most élsz meg.

Idővel látni fogod, hogy annak ellenére, hogy boldog vagy azokkal, akik körülötted vannak, mégis rettenetesen hiányoznak neked azok, akik tegnap még veled voltak, és most már elmentek, nincsenek...

Idővel megtanulod majd, hogy megbocsátani vagy bocsánatot kérni, azt mondani, hogy szeretsz, hogy vágyakozol, hogy szükséged van, hogy barát akarsz lenni - egy sír előtt kimondva - teljesen értelmetlen.

Sajnos ezeket idő teltével lehet megtanulni..."

"Most rólad van szó! Csakis rólad, akiben az "én vagyok" élmény él. Az emberek jönnek-mennek, de te maradsz. Önmagad állandó társa vagy. Álmodban is kísér. Ott is énként bolyongsz, s rájössz majd, hogy a halálod után is megmarad. És most jön a lényeg. Ha ez így van, lehetetlen, hogy önmagaddal ne légy jóban!"

"Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük, magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás. (...) A gyűlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobja az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával. Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni."

"Az élet: hasra esés...! És fenékre huppanás...! Bizony, gyerekek...! Bohócok vagyunk, mind...! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!... és aztán a felszabadulás, a derű, a nevetés."

"Minden szép zene és jó sor egy pillanatra felébreszt. Ne feledd: ha így élsz, te is művész vagy, akkor is, ha nem tudsz festeni vagy verset írni. Az élet művésze vagy. Mert a legcsodálatosabb műalkotás mégiscsak te magad vagy. És az életed."