Érezted már magad úgy, hogy teljesen feleslegesen küzdesz az életben?
Bármit teszel vagy mondasz érdektelenséget szül?
Sokszor elgondolkozom azon vajon van e értelme kommunikálni a külvilág felé.
Minden embernek meg van a saját kis világa, tele problémákkal, gondokkal. Nem tudnak már embertársaikkal is "foglalkozni".
Belefásultak a hétköznapok szürkeségébe...
Természetesen minden ember más és más. Én olyannak tartom magam aki szeret és elfogad. Szeretek adni és viszont kapni. Sajnos elvárásaim is vannak ezzel kapcsolatban, holott nem kellene hogy így legyen...
Vannak érzések melyeket sugárzunk magunkból ,pedig nem biztos hogy pont a megfelelő emberek felé irányítjuk azokat... de honnan tudjuk hogy ki az erre méltó, vagy ki az aki befogadó a szeretetünkre?
Tapasztalat? Fájdalom? Elutasítás?
Nem tudom!
Egy biztos, változni ezen a téren nem szeretnék, nyitott akarok lenni és befogadó, gyermeki naivsággal szerető és hát ha ennek az az ára hogy néha megsebeznek , néha fájdalmat okoznak is, akkor is vállalom és szeretek tovább...
Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva.
Olyan kevés biztos pont van a világban, olyan őrült ez az egész. (...) Egy hatalmas, áradó folyó a világ... viszi, sodorja a legtöbb embert magával, álmok, vágyak nélkül... és te olyan vagy nekem, mintha egy szikla lennél, egy biztos pont, melybe kapaszkodom, megtartasz, biztonságot adsz. Nem is értem, miként lehetséges ez... Boldog lehet, aki ismer téged, mert beléd kapaszkodhat, te erőt adsz nekik, melletted szembe tudnak nézni az árral.
Ó, vakon vágyódó emberi szív! - Tovább, tovább - mondogatja, és fut a szépség után, bárhol legyen is. Akár a magányos bárány csengettyűszava valamilyen csendes tájon, akár a megcsillanó fénypászma egy erdő mélyén, vagy a lélek villanása egy tovatűnő szempárban - a szív megérzi, visszhangzik rá, és követi. De amikor elfárad a láb és meghiúsult a remény, feltámad a szív fájdalma és a vágyakozás. S akkor tudd meg, hogy számodra nem adatott sem beteljesülés, sem megnyugvás. Hintaszékedben, ablakodnál álmodozol tovább, magányosan. Hintaszékedben, ablakodnál álmodozol tovább a boldogságról, amelyet el nem érhetsz soha.
A fájdalom a múlt és a jelen szépségére emlékeztetett. Arra, amim van, és a szeretetre, amit elvesztettem. A szeretetre, amit adtam. És a szeretetre, amit elhagytam. Minél jobban fájt, minél jobban sajgott, annál édesebbek voltak az emlékek. Így bár szenvedtem a fájdalomtól, mégis együtt éltem vele.
