"Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nem csak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalán nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről azt hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él."

"Mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, amelyeknek különös jelentésük van."

A jókedv olyan, mint egy villámlás, amely egy tündöklő pillanatra áttör a felhők sötét takaróján. A vidámság napfényt lop a gondolataidba.

A nevetés az élet sója. Nevessetek a tévedéseiteken, de okuljatok belőlük, űzzetek tréfát a megpróbáltatásaitokból, de merítsetek erőt belőlük, a nehézségeket tekintsétek vidám játéknak, de küzdjétek le őket!

Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiéd és csak az enyém; a miénk, a kettőnké, közös.
Csak te érted, és csak én értem, csak mi. Ketten. Más senki ezen a földön.
Saját Napunk a szeretetünk ragyogja be, saját csillagaink a mosolyaink díszítik az egét. A Hold, mely éjszaka világít a bizalom kettőnk között.
A levegő, mely nélkül meghalnánk a tudat, hogy létezel nekem és hogy létezem neked. A víz, mely életben tart: a sok kedves szó, melyekkel egymáshoz szólunk.
Mindezek együttesen táplálnak minket, és bennünk egy érzést: barátok vagyunk mindörökké!

Te vagy nekem az élet, a fény,
Fogom kezed, hogy már sose félj,
Ez a nap a te ünneped már,
S egy ajándék, ami vele jár.


Boldogság,
Tőled bármit kapni, boldogság,
Elég egy apró tárgy,
Tudom, hogy ott lesz benne minden vágy.

Add hát, ne várj!


Én kincseket nem adhatok,
Csak szívemet, mint a legszebb darabot,
Nem óra ő, sem drágakő,
De bármi volt, csakis érted zakatolt.

Csak érted zakatolt, érted zakatolt.

Lehet arany, vagy ékszer, vagy kincs,
De olyan igazi, mint te vagy, nincs,
Mit is adhatok én neked még,
Egy szó, egy könyv ide nem elég.



Add hát, ne várj!



Ha tudnád, a kincsekből,
Mennyire várt rád, a kincsekből,
Jöjj vedd hát, a kincsekből,
A legszebb darabot.

Még nem volt, már kezdettől,
Föld meg a vén Hold, már kezdettől,
Már akkor, már kezdettől,
Csakis érted zakatolt.

Mi összetart az éveket, még egy jégzivatar sem törheti szét,
Te vagy nekem, aki fényével vonja be rég az élet színét.

Nem akarok mást, csak te is, hogy lásd,
Hagyd a csomagolást,S add a legszebb darabot!

Vedd hát féltett kincsem, a legszebb darabot,
Téged éltet itt benn, érted zakatolt,
Őrizd hozzánk híven, a legszebb darabot
Ez a szív, most tőlem minden, érted zakatolt.



Lehet ékszer, vagy kincs,
De olyan igazi, mint te, tényleg nincs,
Mit is adhatok én neked még,
Hisz a szó nem elég, a szívemből a legszebb darabot.

Őrizd hozzánk híven, vedd hát féltett kincsem, a legszebb darabot,
Téged éltet itt benn, mint a Hold, érted zakatolt, régen bárhogy is volt,
Őrizd hozzánk híven, a legszebb darabot,
Ez a szív, most tőlem minden, érted zakatolt.

Hány ünnep, amit át sem éltem, hazug fény a fán,
Színtelen volt minden, amíg nem lelt szíved rám.
Másnak talán fel sem tűnt az a képeslap,
Nem volt, csak egy árva név alul.

De száz magányos tél után jött százegy édes délután,
És boldogságot érzek, ha a gyertyafény kigyúl.

Oly más lett így a tél, szívem újból lát
Nem kell elhitetnem, hogy a magány nem is bánt,
Melletted megélek száz közös új csodát.


Oly más lett így a tél, a tegnap már csak múlt
Hány ünnep, amit át sem éltem, hazug fény a fán,
Színtelen volt minden, amíg nem lelt szíved rám.

Nem rég még mást jelentett a karácsony,
Körülvett ezer boldog pár
S a gyertyafényes vacsorán csak a bánat nézett vissza rám,
De most boldogság és szerelem, mi két karodban vár.



Színtelen volt minden, amíg nem lelt szíved rám.
Boldog karácsonyt, kedvesem!