Milyen megnyugtató lenne most ezen az úton sétálni egy kora délután.

A fák levelei még átengedik a napsugarait melyek megvilágítják a több színben pompázó földre hullott leveleket...mintha egy utolsó taps még járna nekik mielött lejönnek a színpadról...

Haladok előre,csak is előre...körülöttem a fák kihúzzák magukat,mintha sorfalat állnának a tiszteletemre.

Egy percre azt hiszem "vagyok valaki"...és igen...ÉN vagyok!

Az a lány aki mindig is voltam,aki hol felszínre tört,hol elbújt mert félt hogy megsebzi valami...

Sokáig elbújtam!

Túl sokáig...

De most ismét a felszínen maradok,sőt szárnyakat növesztek és magasan szállok,mert ott leszek igazán SZABAD!