Az árvaság vak rémület,

büntetés a felnőtt élet.

A sorsomat most hogy vonszoljam én, egymagam?

Egy láthatalan villanás,

nem vezet már kézen fogva,

az éj sötét és félelmes ölén.

Most hogy nőjek fel én?

A kérdés csak az:

Az árnyékom hogy lépjem át?

A sorsom ellen mit tegyek?

Hogy törjek szét egy glóriát?

És felnőtt már is hogy legyek?

Kérdezni hogy kell annak ki sejti önmagát?

És hogy lesz szabad, ha saját árnyát sosem lépi át?

Ha rád zuhan egy zord világ, hogy bírod el gyönge vállal?

Átkozódhatsz senki nem felel, de érzed: MENNI KELL!

Hogy száll az ember, ha földre rántja önmagát?

És hogy lesz szabad, ha saját árnyát sosem lépi át?

Félelem mely fojtogat, súlytól görnyed vállam...

Faggatozó csend gyötör, és nincsen válasz arra hogy miért?

Hogy lennék dróton rángó báb?

Hogy éljek így?

Árnyékom hogyan lépjem át?