A művésznő

Ahogy édesapám szólitott...
"Ifjonti cincér" koromban táncos-énekes előadó akartam lenni.
Mindent megtettem az ügy érdekében.
Volt egy régi wallkman-em ( nem tudom, hogy kell írni), ezt csiptettem az oldalamhoz és milyen jól jött ilyenkor édesapám köntösének a madzagja...
Rám szorítottam teljesen, hogy a művészien előadott mozdulatok közben nehogy leessen és félbeszakadjon a produkció.A fülhallgató részét pedig hajpánt segitségével rögzitettem.Mindennek meg volt a funkciója, már nagyon kreatív voltam akkor is.
A látvány mit nyújthattam akkor elég megrázó lehetett.Legalábbis a hasizmokat biztos röhögésre késztette.
Drága szüleim mindig vevők voltak az előadásaimra, sokszor voltak ők és különböző családtagok a közönségeim.
Persze nem ez érdekelt, ez csak a megfelelő díszlet volt az élményhez amit belülről éreztem.
Elindult a zene és megváltozott minden, fent álltam a színpadon...előttem a sok ezer ember mind a nevem kiabálta, virágok armadája szállt felém, a fények csak úgy cikáztak fel s alá...Hihetetlenül fantasztikus élmény volt.Eggyé váltam a világommal amit teremtettem magamnak.
Maga a tény, hogy egy SZTÁR vagyok vitt mindet.
"Belekezdtem" a dalba és nyomtam a különböző show elemeket, nem állított meg senki.
Mivel a külső világra nem nagyon figyeltem ezért értek néha apróbb balesetek...
Az egyik ilyen akkor következett be mikor egy "Jackson" mozdulatnál kicsúszott a lábam és én enyhe spárga lábtartással a hideg és kemény taposon végeztem.
Ami még nem lett volna akkora baj,de egy dohányzó asztal és kanapé közé estem be, ahonnan nem tudtam felállni,fogságba estem.
Annyira nevettem mint még életemben soha,sőt most hogy ez az érzés előjött bennem patakokban folynak a könnyeim...
Kiabálhattam én hogy segítsen valaki, a szüleim a kertben, a testvérem az emeleten aki 10 perc után méltoztatott lejönni és kb. még 10 percig nem tudott mit kezdeni a látvánnyal, sokkot kapott, valamint ahogy leesett neki mi történt még percekig nevetett rajtam, ahogy a fejemen a fülhallgatóval ,beöltözve- mert persze jelmezem is volt- fekszem a földön tehetelenül...hát igen!
Olyan jó ezekre az évekre visszagondolni,mikor még semmi gondom nem volt,mikor még vígan szaladgáltam a kertben,álmodoztam a fűzfa alatt és terveztem a jövömet, mint az új Whitney Houston...
Ha becsukóm a szemem ismét az a balga kis fruska vagyok aki nem ismeri a félelmet, a szégyent, nincsenek kétségei az életével kapcsolatban.
Nem számított semmi, csak az álmai...
Bárcsak felnőtt korban is tudnánk az álmainkért így küzdeni, bárcsak ilyen egyszerűen tudnánk gondolkodni és érezni.
Bárcsak ennyire természetes lenne számunkra minden,mint akkor nekem a tény hogy sztár vagyok!