Engedd el...

"Egy pusztán vagyok s csak megyek a végtelen síkságban.

Fejemben számtalan gondolat cikázik,miként hangyák eső előtt.

Menekülni akarok a fájdalomtól amit magamnak teremtettem...

Ragaszkodással, meneküléssel,félelemmel kísértő szavak zsongnak fejemben.

Nem is hallom lépteim,elnyeli azokat a fű melyre lépek.

Mily puha s nyugtató.

Kezem a zsebemben ökölbe szorul akaratlan.

S találok valamit benne...

Egy cetli...s rajta egy régen megírt gondolat.

Elolvasom s végig fut hátamon a hideg,de testem forróságban ég.

Megtaláltam mit kerestem,mindvégig itt volt velem.

Vajon ha széttépem eltűnik a bánat?

Vajon ha eldobom,vele tűnik mi rajta áll?

Lábammal már köveket görgetek a hegyoldalon,had menjen szabadon amerre akar,

szabadon,szabadon,szabadon...

Kiabál fejemben a szó,milyen egyszerű is ez.

Felértem a hegyoromra előttem csak a tér,a végtelen ég.

Görcsösen szorítom a papírt kezembe,húsomba vág körmöm,vér serked nyomán.

Meg kell tennem,tudom.

El kell engedjem szárnyaljon ő is szabadon.

Megremeg bennem minden,mikor eleresztem s szemem mint ezüst fonal ragad hozzá,s követi a semmibe.

Lenn egy rózsa virít érzem illatát.

Arra száll,arra repül míg szemem ragaszkodva követi végig.

Reászáll a virágra és megpihen.

A szél eláll s a papírom nem mozdul...

Átöleli a rózsa szirmaival betakarja,védi,óvja.

Ujjaim akaratlan, ollóvá alakulván elvágják a fonalat,mit kötöttem hozzá.

Jó helyen van ott és boldog..

S én nyugodt vagyok.

Lecsendesedtek a fájó gondolatok, helyüket betöltik az emlékek,mik szépek...

s felejthetetlenek.

De tudom,hogy a cetlim ott van mindig,s addig míg el nem engedtem az enyém volt,ezt nem veszi el tőlem senki....."